Május

Tragikus május.
Haragos zöldek.
Valami éppen elkezdődik.
S mindjárt múlik is...
Számonkérés.
Megbocsájtás.
Már nem tavasz.
Még nem nyár.
S benne a láthatáron
toporgó ősz
mókás-fenyegetőn
lobogó mutatóujjának
délibáb-ígérete leng...
Alattad gomolygó lombok:
áthatolhatatlan
emléktenyészet.
A megkésett áprilisi szél
- tudod, a bolond -
zavart rebbenéssel
bele-beletúr
a rakoncátlan
sejtelemzuhatagba.
Múlt, jövő:
elgyengülten hullanak
egymás karjába...
Megfejthetetlen
- mert nem megfejtendő -
gyermekmosollyal
(háromtized másodpercre)
felüti fejét
az
abszolút jelen.

Ő:
Május.

(Ne kérdezd, miért ennyire zöld.
De nagyon.
S mindig az lesz...)

Stáció

Most van tegnap...

Nem változik a táj
- csak elágazik
a semmibe
s ujjadra száll
egy tollpihe
- a vonat vár -
nem a menetszél borzongat
sem a forduló láthatár:
elfelejtett nyarak tolatnak
az állomás mögött
nyüszítve, döngve.

Innen a bakter is elszökött.

Csalás nélkül…
(Neo dala)

És itt van hát a vizes, homokos sík:
nem túl meglepő, Attila,
inkább csak az a kérdés, miért csak most,
tizenkét évvel azon is túl.
Hősénekeké már - nevetség tárgya
még nem lehetek.





Játékos kedvem el nem vesztettem…


Vagy mégis?

Süket vasbeton tömbök őrlik
a kéretlen lemondás lisztjévé
a semmi mázsás rőzsekötegét.
Láthatatlan csöveken át táplálom, ráncigálom
nem létező csillagrendszerek hőseit:
ezernyi létem kiszakadva és megkötve
menekül egyre vakulva…

A néma lakájmosoly ma is
a finoman belibbenő
közveszélyt jelenti be épp.

Jön majd az áprilisi szél,
és szerteszét fújja az emberek kezét.
Integető
Hajbatúró
Homlokgyúró
Töprengő
Mosolyra simító
Fenyegető és jutalmazó
Kezekké.
Kikergeti a lila gémberű telet
Zizegőre szárítja bőrünk,
a bánat nedveit kihajtva a sejtek közül.
Hogy szomjazzunk büszkén,
nem követelve,
de türelmesen,
s várjuk az igazságos májust,
a vad zöldeket
a gyengéden csapkodó esőt,
s a rövid nyár ígéretét.

A szubjektív idő. (Lehet-e objektív???)
Ahogy megélem…
Mert csak az lehet jó vagy rossz: minden más csak vegetáció.
Kikerülni a szubjektív időmet, vakon hinni a csakazértis objektív létben: a legrosszabb ön- és közcsalás.
S a végén fizetni kell minden károsultnak. Lesz kinek, de nem lesz miből…
Senki nem vesz nekem időt, mint ahogy én sem veszek senkinek. És el sem vehetek mástól - mint ahogy tőlem sem vesznek el.
Én vagyok a Gazda. Birtokom adott, s a karókat szabadon verhetem le rajta bárhol.
S bárhol verjem is le, valaki úgyis meg fogja kérdőjelezni a helyüket - de az időmből el nem vehet, mert azzal csak én gazdálkodom.
Mert én vagyok a Gazda.
Jó, ha a feladat szüli a teljesítményt - és nem a teljesítménykényszer hajszol a feladat után.
De a legjobb, ha nincs kényszer: a rámszabott feladat úgy használ, úgy korlátozza a gyermekkor korlátlan szabadságát, hogy létem kiteljesedik, a cselekvés szabadsága formát ölt, s alárendelhetem életem a célnak, az egyetlennek, ami legyen bármilyen konkrét (s az kell, hogy legyen), mégiscsak az ember eredendő szabadságát (az akaratét) szimbolizálja, mert karóinkat nyalábba hordani a ház mögött, ugyan tetszetős gondolat, ám istentelen, hisz célja önmagába fordul.

Akit feladata irányít, sohasem kényszerből cselekszik.

##TITLE##

##CONTENT##