Szegedi Emese

Május

Tragikus május.
Haragos zöldek.
Valami éppen elkezdődik.
S mindjárt múlik is...
Számonkérés.
Megbocsájtás.
Már nem tavasz.
Még nem nyár.
S benne a láthatáron
toporgó ősz
mókás-fenyegetőn
lobogó mutatóujjának
délibáb-ígérete leng...
Alattad gomolygó lombok:
áthatolhatatlan
emléktenyészet.
A megkésett áprilisi szél
- tudod, a bolond -
zavart rebbenéssel
bele-beletúr
a rakoncátlan
sejtelemzuhatagba.
Múlt, jövő:
elgyengülten hullanak
egymás karjába...
Megfejthetetlen
- mert nem megfejtendő -
gyermekmosollyal
(háromtized másodpercre)
felüti fejét
az
abszolút jelen.

Ő:
Május.

(Ne kérdezd, miért ennyire zöld.
De nagyon.
S mindig az lesz...)