Szegedi Emese

A szubjektív idő. (Lehet-e objektív???)
Ahogy megélem…
Mert csak az lehet jó vagy rossz: minden más csak vegetáció.
Kikerülni a szubjektív időmet, vakon hinni a csakazértis objektív létben: a legrosszabb ön- és közcsalás.
S a végén fizetni kell minden károsultnak. Lesz kinek, de nem lesz miből…
Senki nem vesz nekem időt, mint ahogy én sem veszek senkinek. És el sem vehetek mástól - mint ahogy tőlem sem vesznek el.
Én vagyok a Gazda. Birtokom adott, s a karókat szabadon verhetem le rajta bárhol.
S bárhol verjem is le, valaki úgyis meg fogja kérdőjelezni a helyüket - de az időmből el nem vehet, mert azzal csak én gazdálkodom.
Mert én vagyok a Gazda.
Jó, ha a feladat szüli a teljesítményt - és nem a teljesítménykényszer hajszol a feladat után.
De a legjobb, ha nincs kényszer: a rámszabott feladat úgy használ, úgy korlátozza a gyermekkor korlátlan szabadságát, hogy létem kiteljesedik, a cselekvés szabadsága formát ölt, s alárendelhetem életem a célnak, az egyetlennek, ami legyen bármilyen konkrét (s az kell, hogy legyen), mégiscsak az ember eredendő szabadságát (az akaratét) szimbolizálja, mert karóinkat nyalábba hordani a ház mögött, ugyan tetszetős gondolat, ám istentelen, hisz célja önmagába fordul.

Akit feladata irányít, sohasem kényszerből cselekszik.